Útlevél

Somogytól Peruig bármely hippikommunába és cigánytáborba kérdezés nélkül bevesznek ezzel a takaróval.

Eredetileg maradékokból kezdett készülni, nullkilométeres unokahúg babatakarójából maradt bőven. A szükségesnél persze kevesebb, viszont kaptam még sokat sálhorgolásért cserébe, úgyhogy nőhetett kedvére.

Sálformátumban láttam meg a mintát, és hirtelen átszakadt bennem valami: az eddig preferált erdőszínek után (aminek nagy előnye, hogy sötétben is kiválóan lehet öltözködni, képtelenség egymáshoz nem illő ruhadarabokat összeszedni) veszettül életteli színekre kezdtem vágyni. Eleve egy lelkileg nagyon sötét év végén jártam akkor, így hosszú távú színterápiának és meditációnak kiválóan bevált.

Majdnem egy évig készült, mellékprojekt volt, azt már tavasszal láttam, hogy nyárra nem lesz kész függőágyas takarózáshoz, de annyira már pont nagy volt, hogy a függőágyban heverve derékig beleburkolózhassak készítés közben. Ami igazán szopó benne: a soronként váltott színek miatt a rengeteg eldolgozandó vég. Meg nem is túl vastag fonalból, 4-es tűvel alig haladós. De mondom, nem a tempó volt a lényeg.

Tél közepére készült el, mikor voltak már annyira hidegek az éjszakák, hogy az alvós paplan fölé elférjen még egy pokróc is. Tehát ember lenyúlta. És rögtön másnap reggel rendelt magának is egy pont ugyanilyen mintásat, pont ugyanilyen anyagból – indoklás: tök jó, ez nem csúszik el a paplanhuzaton -, de kevésbé virággyerek színekben.

Mázli, hogy addigra már kijött a fonal nagytestvére is, és mivel csak három színnel készült, eldolgozandó szál sem volt sok, úgyhogy a férfias álcahálóval pár hét alatt kész is voltam. Most mindenki boldog.

De főleg a macska.

Fonal: Alize Cotton Gold és Cotton Gold Plus