Minden a nyúllal kezdődött

Vagyis a vízilóval. De alapvetően mégis a nagymamákkal.

 

Sosem gondoltam, hogy valaha horgolni fogok (jó, a körömlakkozásról ugyanezt gondoltam). Pedig mindkét nagymamám kötött és horgolt is. Menő, nagyvárosi, saját karrierrel rendelkező nők voltak, térdig érő koromban még meglehetősen fiatalok is. Gyerekszemmel én mégis azt láttam, hogy csak az öregek kézimunkáznak. Ráadásul főleg furcsa-banyás színű, szúrós, lukacsos – valljuk be: ódivatú – izék lesznek azokból a fonalakból, amiknek a felgombolyításához pont az én két mereven tartott karom kell.

Akkor sem kaptam kedvet, mikor tűt nyomtak a kezembe: hosszú láncok születtek az egyre koszolódó maradék fonalgilisztákból, képtelenség volt egyenletesre csinálni, a fordulásig sosem jutottam el. Közben még csúnya szavak is röpködtek, mikor türelmetlenül mutattak sokadszorra egy-egy mozdulatot (a „lófaszt, kisunokám” az nem a csúnya szavak közé tartozott, az teljesen szokványos, kedves nagymamahangú megnyugtatás volt. Olyasmikre gondolok, hogy rövidpálca, meg pikó.). És sehogy se láttam, hogy mi is a szem és mit hova kell bökni. Pedig mindenre azt mondták, hogy tök egyszerű.

Aztán eltelt sok év, a nagymamákat menőbb színekre és menőbb pulóverekre idomítottam, de én inkább maradtam a hobbista varrásnál.

Aztán úgy 5 éve megláttam egy féltenyérnyi, horgolt vízilovat. Megismertem az amigurumi szót. És rögtön tudtam, hogy mégis meg kell tanulnom horgolni. Nagymamám akkor még annyira fitt volt, hogy a tengerhez is jött velünk nyaralni, kihasználtam hát az alkalmat, hogy újra megtaníttassam vele magamnak az alapokat, majd nekiestem az első nyúlnak.

Most már látom, hogy Proto Zoárd mennyire bucifejű kis láma volt, de elsőre állat büszke voltam magamra

A „rövidpálca” szó nekem a mai napig valamiért annyira csúnya, hogy fel sem merült bennem, hogy magyarul tanuljak tovább horgolni. Meg persze a legizgalmasabb állatokról is angolul volt leírás. Így nem tudok a mai napig sem magyar leírást értelmezni.

Ember a nyulaktól kezdve tart igényt mindenből a prototípusra, sokszor nehéz lebeszélnem arról, hogy bármiből az elsőt prototípusnak nyilvánítsa. Mondjuk a kendőkre nem kattant rá. Még.

Nyulakból persze minden családtag akart, és nem kicsi a családunk. Később jöttek rackák, gombák, zsiráfok, tehenek, meg már nem is emlékszem, mik még. Észrevétlen belekúszott a rutin a kezembe, pedig eleinte azt sem tudtam követni, mi számít első meg utolsó szemnek, és autista módon számoltam minden folyamatosan.

Egyszer egy vesszőből font akolba gyűjtöttem Noé összes horgolt állatkáját, de nem találom a képet

Jó sokáig elvoltam abban a hitben, hogy életem végig elleszek a hülye kis állatkákkal meg a vékonyka tűkkel, dehogy fogok én mindenféle vastag, gyanús fonalakkal foglalkozni, ennyire igaziból horgolni ugyebár csak öregek szoktak. De aztán…